.

.

2015. augusztus 3., hétfő

A forrás legendája - bővebb verzió

A korábbiakkal ellentétben a novellatörténetet most a poszt elején szerepeltetem - úgy gondolom, hogy jelen esetben itt jobb helye van.
A következő írás a Magánvégtelen című kötetben megjelent, A forrás legendája című novellám eredeti és pont ezért hosszabb verziója. A történet alapjaiban ugyanaz, cselekményében sem ad többet, a terjedelme mégis kétszerese a pályázatra benyújtottnak - a tempója nem olyan feszített, de bizonyos részei - szerintem - jobban kidolgozottak és talán a hangulat is jobban átérezhető.
Kíváncsi vagyok, hogy Nektek melyik tetszik jobban? Minden befolyásolás nélkül: nekem inkább ez a kedvencem. :)
A novellával kapcsolatos előzmények a novella rövidebb verziójának végén olvashatók el - itt már nem ismételném meg ugyanazt.

És akkor a történet, ahogy elsőként elképzeltem és megírtam:

A kép INNEN.
   Az éjszaka közepén félrevert, hosszan szóló, érces hangú harang mindig veszélyt jelent. A legmélyebb álmából felriadó Kapolcs hirtelen azt sem tudta, hogy mi történt vele, csak a vészjelzésre reagált, az ösztönei késztették arra, hogy mozgásba lendüljön: a szeme felpattant, tágra nyílt, kipattant az ágyból, magára kapkodta az inget, a nadrágot és a csizmát, a következő percben már felöltözve, indulásra készen állt az ágy mellett. A továbbra is dermedten álló Kapolcs a harang hangját is elnyomó, a bejárati ajtón felhangzó dörömbölésre kapta fel a fejét.
   A harang nem jó, de a dörömbölés még rosszabb, csak két dolgot jelenthet – gondolta a férfi, miközben a bejárat felé indult. – Vagy a falu patakja, a Jósva öntött ki ismét, és akkor a malomnak annyi, megint jön a nélkülözés. Pedig éppen csak sikerült összeszedniük magukat a legutóbbi áradás és az okozott károk után. Ugyan esett az utóbbi napokban – száguldottak tovább a gondolatai –, de nem annyi, hogy a száraz nyár után a karszt ne tudná elnyelni a beszivárgó vizet és a föld belsejében található járatokban eltárolni azt. Ha pedig a patakkal nincs semmi probléma – nyúlt a bejárati ajtó retesze után –, akkor a másik hír még baljósabb, akkor csak a…
– A sárkány! Visszatért a sárkány! – hangzott fel szintén falubeli László kiáltása a nyitott ajtóból, amint az kitárult előtte. A kezét még felemelve, ökölbe szorítva tartotta, hogy tovább folytassa a dörömbölést, ha szükséges, de most a házigazda felé kapott vele és megragadta a karját.
– Hol van most? – kérdezte Kapolcs, miközben a másik rendületlenül húzta maga után. Mindketten gyorsan szedték a lábukat.
– A hegyoldalban.
– A forrásnál?
– Igen. Már hónapok óta várjuk, hogy előbújjon végre, hogy felbukkanjon és a elinduljon a megszokott útvonalán. Kifigyeltük a szokásait, sejtettük, hogy hamarosan megjelenik, már épp itt volt az ideje. Most pedig végre sikerült elkapnunk – lihegte futás közben László.
– Kifigyeltétek? Elkaptátok? – kérdezte és hangjában hitetlenség csengett.
A gyakorlatiasság hamar legyőzte a kételkedést és Kapolcs megtorpant az út közepén. – Várj, kell valami fegyver!
– Nem kell semmi! Minden ott van a forrásnál, ami szükséges. Nem pazarolhatjuk az időt!
   Lélekszakadva futottak a sötét erdei ösvényen, amely a forráshoz vezetett. A falu minden lakója, a férfiak, az idősebb fiúk és az asszonyok java része is követte őket, együtt bukdácsoltak a gödrökkel tarkított csapáson. Levegőt is alig kaptak, mire odaértek a célhoz.
   A sárkány tényleg ott volt: hatalmas teste ott hevert a földön, a sziklák között, orrlyukából füst kígyózott elő, körülötte gyökerestől kidőlt, parázsló kérgű fák hevertek. A lény erőtlenül emelte fel a fejét, a hatalmas háló – amelyet kötelekkel a még álló fákhoz rögzítettek a helyiek – megfeszült a testén, leszorította, fogságba ejtette a szárnyait – a fenevad ugyan még küzdött, de ereje már a végét járta. A tombolástól biztonságos távolban, a fák mögött emberek húzták meg magukat – ők voltak László társai a küldetésben.
   A csend szinte tapintható volt: az állat mocorgásán, a forrás csobogásán és az emberek zihálásán kívül más zaj nem hallatszott.
– Hogyan kaptátok el? – kérdezte a döbbent Kapolcs.
– Szerencsénk volt – szerénykedett László. – Kivártuk, amíg előbújik a barlangból és levánszorog a forráshoz, hogy igyon belőle. Vagy őkelme nőtt nagyobbra az elmúlt évben, vagy a tavaszi áradások mosták ki jobban a járatokat, de ez mindegy is… Cammogott le a hegyoldalon és egyszer csak beszakadt alatta a föld. Innentől kezdve pedig már gyerekjáték volt az egész. Néhány enyhébb égési sérülésen kívül nincs más bajunk.
– Azt látom – tekintett körbe Kapolcs a tombolás nyomain. – És most mit tegyünk? Hogyan tovább?
– A bestia kifárasztotta magát, a tüze is elfogyott, valószínűleg meg is sérült, nem úgy néz, ki, hogy komolyan árthatna nekünk, de azért továbbra is óvatosnak kell vele lennünk. Van még egy háló elrejtve az erdőben, azzal lekötjük a fejét, hogy mozdulni se tudjon, majd még jobban kitágítjuk azt a gödröt, amibe beleszorult.
– És aztán?
– Látod azt ott? – mutatott László a domboldalra. – Sziklák vannak a fák között, meg amott is – mutatott a másik irányba. – Ha elég mélyre került a dög, akkor rágurítjuk a két követ és még amennyit kell, a föld alá temetjük és reménykedünk benne, hogy véglegesen ott is marad.
   Kapolcs hunyorgott, de a hold sápadt fényénél alig lehetett valamit kivenni a sötétben, kénytelen volt elhinni a barátjának, hogy a sziklák tényleg ott vannak. Latolgatta, fontolgatta magában a tervet, de mivel jobb ötlete neki sem volt, ezért végül rábólintott a dologra – bármit hajlandó megtenni annak érdekében, hogy a falu végre megszabaduljon a bestiától.
– Akkor kezdjünk is bele – mondta. – Még mielőtt összeszedi az erejét és újra támad.
   Minden jelenlévő ember lapátot és csákányt ragadott, serényen dolgozott azon, hogy a fenevad minél hamarabb a föld alá kerüljön. A megfeszített munka meghozta az eredményét, a gödör széle beomlott, a sárkány pedig lejjebb csúszott.
– A köteleket! – hangzott a parancs. – A hálót újra meg kell feszíteni! Gyorsan!
   A hajnal rózsaszín fénye fáradt, de boldog embereket talált az erdőben – meg egy kimerült sárkányt, amely egy térszín alatti gödörben feküdt. Dübörgés kelt, ahogy a hegyoldalról sziklák görögtek az üreg felé, majd nagyot puffanva, egymásnak koccanva befedték a gödröt.
– Még több sziklát! – csattant az újabb utasítás és mindenki ugrott, nem kellett kétszer mondani. – Minden rést tömjünk be sziklával és borítsuk be földdel az egészet!
   Munkájuk végeztével az emberek elégedetten szemlélték a halmot, amely a falut és lakóit oly régóta rettegésben tartó szörnyeteget rejtette. A forráshoz kullogtak, a bőven áradó, kristálytiszta és hideg vízben lemosták magukról a megterhelő, de eredményes éjszakai munka minden porát és szennyét, majd fáradtan ballagtak haza, a friss sírhant őrzésére csak néhány őrt hagytak hátra.

Két héttel később Kapolcs a család megélhetését biztosító malomban dolgozott, amikor kiáltást hallott a patak túlsó partján futó út felől, mintha valaki az ő nevét harsogta volna a kétségbeesetten. A férfi magára hagyta a zakatoló berendezést és az érkező elébe sietett – megint László volt az.
– Baj van! – kezdte a látogató.
– Most éppen micsoda?
– Elapadt a forrás…
   Kapolcs nem várta meg a további magyarázatot, hanem újra nekivágott a fák között kanyargó ösvénynek, amely a falu ivóvizét biztosító forráshoz vezetett. Kifulladva állt meg a fák árnyékában, onnan figyelte a sziklát, amely korábban bőven ontotta magából a hűvös vizet, de most egy csepp, annyi sem csillogott a repedésekben – alatta száraz volt a medence és az abból induló meder is.
– Hogy történhetett ez? – kérdezte döbbenten. Tekintetét a forrás túloldalán, az alig valamivel távolabb emelkedő dombocska felé emelte. – Gondolod, hogy…
– Gondolom – bólogatott László. – Biztos nem vagyok benne, de gondolom. Ez a forrás eddig még soha nem apadt el, sem a feljegyzések, sem pedig ükapáink legendái sem emlékeznek meg hasonló esetről.
– Akkor mégsem szabadultunk meg tőle. Megtalálta a módját, hogy ugyanúgy kínozzon minket, mint ahogy mindig is tette: eddig a tüze pusztított minket, most a dühe miatt elapadt víz miatt vagyunk pusztulásra ítélve – ingatta szomorúan a fejét Kapolcs. Megváltoztatni már nem tudta azt, ami megtörtént. Elgondolkozott azon, hogy mit tenne másként, ha lenne rá lehetősége, de nem tudott választani az alternatívák között – és végül is, már úgy is mindegy… A falu eddig is életben maradt, ezután is megoldja majd valahogy.

   A korábban mindig bővizű forrás hosszú ideig száraz maradt, a falu másik ivóvíznyerő helyet keresett. A korábbi kút közelébe tévedők időnként beszámoltak arról, hogy dübörgést hallottak a környéken és ezzel egy időben mintha enyhén remegett is volna a föld. Emberöltőnyi idő elteltével kristálytiszta cseppek törtek elő a sziklák közötti résen, a forrás újra vizet adott, de működése továbbra is rendszertelen maradt, korábbi bővizű állapotára már csak a legendákban történik utalás. A kiszámítható gyakorisággal feltörő vízsugarakat, az időszakos kitöréseket mindig megelőzi a föld mélyéből feltörő tompa, leginkább morgáshoz hasonlító morajló hang.


Ennyi lenne az egész. Várom a véleményeiteket! :)

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.

Megosztás

Twitter Delicious Facebook Digg Stumbleupon Favorites More