.

.

2015. október 3., szombat

A technika ördöge


A szobát kevés bútorral rendezték be: egy baldachinos ágy, egy komód, egy íróasztal székkel. Minden fehér: az összes berendezési tárgy, a világos színű padlóra helyezett bolyhos szőnyeg, az enyhe szellő miatt a hatalmas ablakok előtt időnként meglebbenő függöny, valamint az ágy baldachinja.
A magasra tornyozott párnák között, a takaró alatt alvó ősz hajú ember fölött könnyen átsiklik a figyelmetlen szemlélődő tekintete. Nem is csoda, hiszen a földig érő ablakokon keresztül besütő lenyugvó nap fényében a szoba egyik fele vakítóan ragyog, szinte szikrázik, a terem másik fele pedig szolidan meghúzódik az árnyékban.
A lassan süllyedő nap fénye vakítóból selymesen lágy narancsba vált, a fókusza arrébb kúszik a padlón, idővel az ágyra vetül, sugaraival éppen az ott alvót veszi célba. A békés szundikáló arca megrezzen, az eddig kisimult homlokon finom ráncok jelennek meg, a szem határozottabban zárul össze, majd lassan kinyílik. Az ébredező szaporán pislog, az erős fény bántja az alvástól érzékeny szemeit, ezért az egyik kezével eltakarja azokat, a másikkal pedig félrehajtja magáról a takarót, óvatos mozdulatokkal az ágy szélére ül. Magára kapja a komódra korábban odakészített, kellemes tapintású anyagból, kézzel készített ruhát – amely nem más, mint egy egyszerű szabású tóga –, majd a nyitott erkélyajtóhoz ballag, élvezi a hűs szellő simogatását.
Némi tétovázást követően félrehajtja függönyt és kilép az erkélyre: a látvány egyszerűen mesébe illő. A hegy tetején épült házból nyíló kilátás igazi körpanoráma, a szemlélődő tekintetét semmi sem zavarja. A közeli, helyenként sziklás, de alapvetően erdővel borított hegyek, a magasban köröző madarak, a völgyben megbújó tó, illetve a víztől valamivel távolabb épült házak békességet és harmóniát sugároznak.
A férfi nagyot nyújtózkodott, izmai kellemesen megfeszülnek, a mozdulat elűzi az alvás utolsó nyomait is. Pár lépést előre lép, az erkély korlátjára támaszkodik, és percekig csak issza magába a csodálatos látványt, élvezi, ahogy eltölti a békés hangulat. Az időnként megélénkülő szellő meglebbenti hófehér anyagból készített öltözékét. Mosolyra húzódik a szája, mert most éppen úgy érzi magát, mintha a Mennyországban lenne – csak ott létezik ez a végtelen béke és boldogító elégedettség.

Kopogás hallatszik, néhány pillanattal később a szoba hatalmas, kétszárnyú ajtaja kitárul. Zaj hatol az addigi csöndbe, a végtelennek tűnő békesség érzete hirtelen megszakad. Az érkező hiába hajtja be gyorsan maga mögött az ajtót és borul újra csend a helyiségre, a korábbi hangulatnak már nyoma vész.
A szobába belépő páratlan szépségű férfi fehér inget és nadrágot visel, de mellette fenséges, szikrázóan fehér szárnyakat hord a hátán, amelyek végei – magas és szálfaegyenes termete ellenére is – majdnem a padlót súrolják. A hatalmas ajtónyílásra sem a szoba lakója, hanem a hozzá látogatóba érkezők, az angyalok miatt van leginkább szükség.
A jövevény egy darabig bizonytalanul álldogál az ajtóban, de amint a szeme megszokja a korábbihoz képest teljesen más fényviszonyokat, észreveszi, hogy az, akit keres más nincs sem az ágyban, sem a szobában, ezért keresztülvág a helyiségen, és csak az erkélyajtó mellett torpan meg.
– Uram! – szólal meg. A hangja halk, bársonyosan mély, szelídnek tűnik, de mégis határozott benyomást kelt, van benne erő – érezhetően parancsoláshoz szokott, most mégis cseng benne némi alázat. – Itt az idő.
– Igen, Gabriel, tudom – válaszol ugyanolyan halkan az erkélyen álldogáló. Továbbra is elmélyülten gyönyörködik a tájban, szemét még egyszer a két hegycsúcs között lassan alábukó égitestre szegezi, majd nagyot sóhajt és kiadja az utasítást: – Kapcsold ki!
A szárnyas jövevény a hatalmas ablakok melletti falhoz lép, kissé félrehúzza a függönyt, hogy hozzáférjen a mögé rejtett kapcsolótáblához. Párszor megérinti a halvány fénnyel derengő képernyőt, amelynek következményeként az enyhe szellő nem fújdogál tovább, azonnal elcsendesedik, a hegycsúcsok, a simogató napfény, a magasban köröző madarak és a völgy mélyén meghúzódó tó egyetlen villanással eltűnik. A rejtett világításból származó mesterséges fény tölti meg a helyiséget. A férfi továbbra is az erkély korlátjára támaszkodik, tőle karnyújtásnyi távolságra fehér felületet húzódik, amely nem más, mint egy különleges képernyő, a tökéletes illúzió megteremtésének egyik lényeges eleme. Azt bámulja még néhány másodpercig, majd nagy sóhajjal ellöki magát a korláttól, kiegyenesedik, megfordul és az ajtó mellett álló angyalra tekint.
– Történt valami lényeges, amíg a pihenőmet töltöttem?
– Nem, Uram, csak a szokásos.
– Semmi egyedi fohász, semmi dicsőítés, vagy kétségbeesett, a világ régi rendjét helyreállító személyes könyörgés?
– Semmi ilyesmi, Uram. Már egy hónapja semmi. De érkezett számtalan kérés – természetesen a megszokott közönséges hangnemben és a már általánossá váló módon.
– Szóval megint csak a hétköznapok monotonitása vár rám az ajtón túl?
– Attól tartok, hogy igen, Uram.
– Akkor gyerünk, és kezdjünk neki, mert soha nem érünk a végére.
– Soha nem fogunk a végére érni, Uram, ez olyan biztos, mint ahogy jelenleg itt állok.
A tógába öltözött férfi ismét nagyot sóhajt, majd az ajtó felé indul, szárnyas látogatója kísérőként mellette lépdel.
– Majd csak vége lesz valamikor. – A hangja keserű, lemondással teli. – Sosem hittem volna, hogy egyszer még visszasírom a régi időket, amikor még sokkal egyszerűbb volt minden: kevesebb volt az ember, de mélyebb a hit, és akkor még jobban tiszteltek. Talán még féltek is tőlem: a haragomtól, a hatalmamtól, a kiszámíthatatlanságomtól. De most… A világmindenséget irányító törvények furcsa fintora, hogy nekem nincs kihez fohászkodnom. Pedig megtenném, nagyon szívesen megtenném, és nem érdekelne a büszkeségem, nem érdekelne semmi: térdre borulva, sírva könyörögnék… Ha lenne, aki meghallgatna.
– Uram… – Az angyal hangja bizonytalanul cseng, nem tudja, hogy mit is kellene ebben a helyzetben mondania. A mellette álló férfi biccent egyet a fejével, mintegy jelezve, hogy tudomásul vette a másik igyekezetét, és a tanácstalanságot is, amely mindenkire jellemző a környezetében.
– Magad is láthatod, Gabriel, hogy mivé formálta a technika az egész világot! A tisztelet semmivé vált, ugyanakkor a régi beidegződések megmaradtak. Mechanikussá váltak azok is, mint a szerkezetek, amelyeket az emberiség minden egyes tagja használ. Az „Istenem” szó elcsépelt lett, hétköznapivá vált, elvesztette igazi jelentéstartalmát. Senki sem hisz már bennünk, és éppen ezért a Mennyország, mint hely megszűnt létezni, nem táplálja az emberek fantáziája, félelme, reménye. Lassanként sorvadt el, épült le, és végül nem maradt számunkra más mentsvár, csak ez a hely, amelyet ugyan menedékként tekintünk, de leginkább börtönnek érzünk. Minden nap egyre mélyebb sebet váj belém a világot uraló törvényeknek az a kellemetlen mellékhatása, hogy amíg az emberek elfelejtenek minket és csak megszokásból veszik szájukra az Úr nevét, addig minket mégis kötelez az általuk kimondott szó – nekünk mindig meg kell hallgatnunk őket, figyelnünk kell rájuk.

Az ajtó nyitógombja után nyúl, kitárja annak mindkét felét, a nyílás mögött tágas terem tűnik fel, amely fölé monumentális méretű kupola borul. A férfi tekintete egyből a mennyezet felé siklik, majd csalódottan hunyja le a szemét, mert nem az a látvány – a szárnyaló angyalok spirálisan emelkedő vagy éppen leszálló tömege – fogadja, amelyet régen annyira szeretett nézni, hanem csak az üres légteret látja maga előtt. Újra kinyitja a szemét, de ezúttal már nem a magasba tekint, hanem lejjebb ereszti a tekintetét: a hatalmas teremben, sűrű sorokban asztalok sorakoznak, mindegyiken egy monitor áll, és mindegyik képernyő előtt ott ül, görnyedezik egy szárnyas lény – a korábban hófehér, de mára már inkább szürkébe hajló szárnyak lelógó vége elborítja a padló minden szabadon maradt helyét, lépni is alig lehet tőlük.
– Nézd meg, hogy mi lett az angyalaimból! Mit tett velük a technika és az emberi érdektelenség! Az egy Isten voltam, az angyalaim pedig az én hírnökeim! Tiszteltek és csodáltak minket, most pedig a technológia rabszolgái vagyunk mindannyian. Elektronikus levelekben, rövid szöveges üzenetben válaszolunk az akaratlanul kimondott, a gép által automatikusan üzenet vagy levél formátumba konvertált, sablonos, mögöttes tartalom nélküli fohászokra.

Keserű merengéséből az egyik közeli gép mellől felpattanó angyal szakítja ki.
– Uram, Lucifer ismét üzent, és segítséget kér!
– Már megint?
– Igen, Uram!
– Ezúttal mi az ok, amiért az Ördög olyan nagy bajba került, hogy ősi ellensége segítségét kéri?
– Állítása szerint az emberek minden eddiginél többet veszekednek, eközben pedig annyiszor hangzik el a „Pokolra veled” kifejezés, hogy már senkit sem tudnak odalent fogadni. Az üzenet világos: a Pokol megtelt.
- Így már mindent értek: tehát őt is kötelezi a kimondott szó. Ezt akár még az előnyünkre is fordíthatjuk idővel – merengett el a lehetőségeken. – Ezúttal mit kínál Lucifer? És főként az érdekel, hogy mibe fog nekünk kerülni ez az üzlet?
– Jó néhány, kevésbé bűnös lelket elengedne. – Mestere homlokráncolását látva az angyal gyorsan folytatta az üzenet átadását. – Rákérdeztem, hogy mibe kerülne mindez a Mennynek, de olyan súlyos a helyzete, hogy semmit sem kér a lelkekért cserébe. Amolyan ajándék lónak néz ki a dolog.
– Nocsak? – hökkent meg a helyzet váratlan alakulásán a férfi.
– Valójában még ő lenne hálás azért, ha kisegítenénk felettébb szorult állapotából: nem áll elég démon a szolgálatában ahhoz, hogy minden lélek kínzását biztosítani tudják, azok nélkül pedig a Pokol nem felel meg sem a hírének, sem pedig az előzetes elvárásoknak – folytatta az angyal.
–Ezek szerint nem csak mifelénk tarthatatlan és kellemetlen a jelenlegi szituáció, hanem jól láthatóan a konkurencia is gondokkal küzd – mondta töprengő hangon a férfi. – Hogy állunk a Mennyországi férőhelyekkel?
– Csak harmadannyi lélekről gondoskodunk, mint amennyit ténylegesen el tudnánk helyezni.
– Hát persze… Azt bezzeg senki sem harsogja, hogy a „Mennyországba veled”, akik meg eredetileg is ide kívánkoznak, azok már nagyon kevesen vannak. Fogadjuk be a Fényhozó által felkínált lélekszám fele mennyiségét. Ez mennyi lelket jelent?
– Úgy nagyjából a jelenleg felügyelt létszám felét. Nem lesz az kevés, Uram?
– Hmm… Nem túl sok, az igaz, de nem akarom, hogy Lucifer érezze a kétségbeesésünket. Azt pedig végképp nem szeretném, ha elbízná magát.
– Értem, Uram! Azonnal indítom a válaszüzenetet!
Az Úr egy bólintással nyugtázta az angyal igyekezetét, majd a mellette álló Gabriel felé fordult: – Készítsétek elő a helyeket az érkezők számára. Hibátlanul fusson minden program, nem akarok semmilyen üzemzavart. Ha már az igazi Mennyország helyett ebben a börtönben kell fogadnunk a lelkeket, akkor legalább a tökéletes illúziót teremtsük meg a számukra. Legalább ennyit őrizzünk meg a hírnevünkből – az előzetes elvárásokkal nekünk nem igazán kell foglalkoznunk.
Gabriel elsiet, hogy teljesítse a kiadott feladatot, a helyét azonnal Raphael foglalja el, az Úr ezúttal már hozzá intézi a szavait:
– Akkor ezt is elrendeztük. Most pedig kezdjünk neki a beérkezett üzenetek megválaszolásához.
– A pihenés ideje alatt előkészítettünk pár ezer válaszüzenetet, ezek már csak jóváhagyásra várnak. Akad köztük néhány sürgős is, amelyeket talán jó lenne előre venni.
– Akkor azokkal fogom kezdeni. A Szentatya is üzent?
– Nem, ő még nem jelentkezett. Valószínűleg továbbra is az ősi módon érkezik majd a fohásza. Az ájtatosság kezdéséig van még hátra közel két óra.
– Legalább az ő hitében még bízhatok. Bár a helyzet egyre kétségbe ejtőbb, mert az egyház egyéb képviselőitől viszont egyre kevesebb fohász érkezik azon az útvonalon, ahogyan az elvárható lenne. Mennyivel nagyobb hatása volt annak, amikor még személyesen lehetett átadni az arra érdemeseknek az üzeneteket! De azok az idők már elmúltak… Egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy az emberek viccnek gondolják a tőlünk érkező üzeneteket, hiszen még számomra is komolytalannak tűnik az egész.
Nagyot sóhajtva, fejét ingatva leül a terem egyetlen dobogóján elhelyezett, a többitől elkülönítetten álló asztalhoz, tekintetét a rajta elhelyezett monitorra szegezi, és rákattint arra a könyvtár ikonra, amelyben a kimenő üzenetek várakoznak – mindegyik mellet ott szerepel a továbbítás módja: sms vagy email. Megnyitja, majd elolvassa az elsőt, bólint – leginkább csak magának –, újabb kattintás és a szöveg automatikusan továbbításra kerül. Folytatja a másodikkal, ugyanez a folyamat megy végbe annak az esetében is, majd tovább ugrik a sorban következőre, majd az azt következőre…
– Most jutott eszembe – nézett az asztala mellett álló Raphaelre - , sikerült megoldani a spam szűrő által okozott problémát? Az üzeneteink már célba érnek?
– Nagyjából igen. Van még néhány levelező rendszer, amely gondot okoz, de folyamatosan dolgozunk a problémán.
– Akkor jó! – nyugtázta a hallottakat, majd tovább olvasta a kimenő üzeneteket és kattintott a továbbítás gombokra. Hosszúnak és unalmasnak ígérkeztek a következő órák.


Előzmény és novellatörténet:
Ez a történet is egy, a fejemben hirtelen felvillanó képből keletkezett, amelyben egy napfényben úszó fehér szobát és az enyhe szellőben lengedező függönyöket láttam magam előtt. A fehér színről rögtön az angyalokra asszociáltam. Elkezdtem leírni az érzéseimet, próbáltam megragadni a hangulatot, a történet vége pedig egyszerűen - magam sem tudom teljes mértékben, hogy miként - megírta magát. :)
Az angyalos novelláim közül ez a kedvencem. De nem akarok senkit sem befolyásolni. :)
Nagyon kíváncsi vagyok a Te véleményedre is, aki most olvastad végig ezt a történetet!

/A poszt elején található kép INNEN származik./

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.

Megosztás

Twitter Delicious Facebook Digg Stumbleupon Favorites More