.

.

A technika ördöge

A számomra legkedvesebb angyalos történetem, amelyben a technika lényeges változásokat okoz a felsőbb hatalmak életében.

A sebesség megszállottja

Egy rövid történet, amelyet egy vicces felirat ihletett. Egy novella, amelyben egyesül a sebesség iránti szenvedélyem és a természetfelettivel kapcsolatos érdeklődésem.

A forrás legendája

A Magánvégtelen című molyantológiában megjelent novellám.

Elemi hívás

A molyantológia pályázatra benyújtott másik novellám.

A forrás legendája - bővebb verzió

A forrás legendája című novellám eredeti és pont ezért bővebb verziója.

2015. október 3., szombat

A technika ördöge


A szobát kevés bútorral rendezték be: egy baldachinos ágy, egy komód, egy íróasztal székkel. Minden fehér: az összes berendezési tárgy, a világos színű padlóra helyezett bolyhos szőnyeg, az enyhe szellő miatt a hatalmas ablakok előtt időnként meglebbenő függöny, valamint az ágy baldachinja.
A magasra tornyozott párnák között, a takaró alatt alvó ősz hajú ember fölött könnyen átsiklik a figyelmetlen szemlélődő tekintete. Nem is csoda, hiszen a földig érő ablakokon keresztül besütő lenyugvó nap fényében a szoba egyik fele vakítóan ragyog, szinte szikrázik, a terem másik fele pedig szolidan meghúzódik az árnyékban.
A lassan süllyedő nap fénye vakítóból selymesen lágy narancsba vált, a fókusza arrébb kúszik a padlón, idővel az ágyra vetül, sugaraival éppen az ott alvót veszi célba. A békés szundikáló arca megrezzen, az eddig kisimult homlokon finom ráncok jelennek meg, a szem határozottabban zárul össze, majd lassan kinyílik. Az ébredező szaporán pislog, az erős fény bántja az alvástól érzékeny szemeit, ezért az egyik kezével eltakarja azokat, a másikkal pedig félrehajtja magáról a takarót, óvatos mozdulatokkal az ágy szélére ül. Magára kapja a komódra korábban odakészített, kellemes tapintású anyagból, kézzel készített ruhát – amely nem más, mint egy egyszerű szabású tóga –, majd a nyitott erkélyajtóhoz ballag, élvezi a hűs szellő simogatását.
Némi tétovázást követően félrehajtja függönyt és kilép az erkélyre: a látvány egyszerűen mesébe illő. A hegy tetején épült házból nyíló kilátás igazi körpanoráma, a szemlélődő tekintetét semmi sem zavarja. A közeli, helyenként sziklás, de alapvetően erdővel borított hegyek, a magasban köröző madarak, a völgyben megbújó tó, illetve a víztől valamivel távolabb épült házak békességet és harmóniát sugároznak.
A férfi nagyot nyújtózkodott, izmai kellemesen megfeszülnek, a mozdulat elűzi az alvás utolsó nyomait is. Pár lépést előre lép, az erkély korlátjára támaszkodik, és percekig csak issza magába a csodálatos látványt, élvezi, ahogy eltölti a békés hangulat. Az időnként megélénkülő szellő meglebbenti hófehér anyagból készített öltözékét. Mosolyra húzódik a szája, mert most éppen úgy érzi magát, mintha a Mennyországban lenne – csak ott létezik ez a végtelen béke és boldogító elégedettség.

Kopogás hallatszik, néhány pillanattal később a szoba hatalmas, kétszárnyú ajtaja kitárul. Zaj hatol az addigi csöndbe, a végtelennek tűnő békesség érzete hirtelen megszakad. Az érkező hiába hajtja be gyorsan maga mögött az ajtót és borul újra csend a helyiségre, a korábbi hangulatnak már nyoma vész.
A szobába belépő páratlan szépségű férfi fehér inget és nadrágot visel, de mellette fenséges, szikrázóan fehér szárnyakat hord a hátán, amelyek végei – magas és szálfaegyenes termete ellenére is – majdnem a padlót súrolják. A hatalmas ajtónyílásra sem a szoba lakója, hanem a hozzá látogatóba érkezők, az angyalok miatt van leginkább szükség.
A jövevény egy darabig bizonytalanul álldogál az ajtóban, de amint a szeme megszokja a korábbihoz képest teljesen más fényviszonyokat, észreveszi, hogy az, akit keres más nincs sem az ágyban, sem a szobában, ezért keresztülvág a helyiségen, és csak az erkélyajtó mellett torpan meg.
– Uram! – szólal meg. A hangja halk, bársonyosan mély, szelídnek tűnik, de mégis határozott benyomást kelt, van benne erő – érezhetően parancsoláshoz szokott, most mégis cseng benne némi alázat. – Itt az idő.
– Igen, Gabriel, tudom – válaszol ugyanolyan halkan az erkélyen álldogáló. Továbbra is elmélyülten gyönyörködik a tájban, szemét még egyszer a két hegycsúcs között lassan alábukó égitestre szegezi, majd nagyot sóhajt és kiadja az utasítást: – Kapcsold ki!
A szárnyas jövevény a hatalmas ablakok melletti falhoz lép, kissé félrehúzza a függönyt, hogy hozzáférjen a mögé rejtett kapcsolótáblához. Párszor megérinti a halvány fénnyel derengő képernyőt, amelynek következményeként az enyhe szellő nem fújdogál tovább, azonnal elcsendesedik, a hegycsúcsok, a simogató napfény, a magasban köröző madarak és a völgy mélyén meghúzódó tó egyetlen villanással eltűnik. A rejtett világításból származó mesterséges fény tölti meg a helyiséget. A férfi továbbra is az erkély korlátjára támaszkodik, tőle karnyújtásnyi távolságra fehér felületet húzódik, amely nem más, mint egy különleges képernyő, a tökéletes illúzió megteremtésének egyik lényeges eleme. Azt bámulja még néhány másodpercig, majd nagy sóhajjal ellöki magát a korláttól, kiegyenesedik, megfordul és az ajtó mellett álló angyalra tekint.
– Történt valami lényeges, amíg a pihenőmet töltöttem?
– Nem, Uram, csak a szokásos.
– Semmi egyedi fohász, semmi dicsőítés, vagy kétségbeesett, a világ régi rendjét helyreállító személyes könyörgés?
– Semmi ilyesmi, Uram. Már egy hónapja semmi. De érkezett számtalan kérés – természetesen a megszokott közönséges hangnemben és a már általánossá váló módon.
– Szóval megint csak a hétköznapok monotonitása vár rám az ajtón túl?
– Attól tartok, hogy igen, Uram.
– Akkor gyerünk, és kezdjünk neki, mert soha nem érünk a végére.
– Soha nem fogunk a végére érni, Uram, ez olyan biztos, mint ahogy jelenleg itt állok.
A tógába öltözött férfi ismét nagyot sóhajt, majd az ajtó felé indul, szárnyas látogatója kísérőként mellette lépdel.
– Majd csak vége lesz valamikor. – A hangja keserű, lemondással teli. – Sosem hittem volna, hogy egyszer még visszasírom a régi időket, amikor még sokkal egyszerűbb volt minden: kevesebb volt az ember, de mélyebb a hit, és akkor még jobban tiszteltek. Talán még féltek is tőlem: a haragomtól, a hatalmamtól, a kiszámíthatatlanságomtól. De most… A világmindenséget irányító törvények furcsa fintora, hogy nekem nincs kihez fohászkodnom. Pedig megtenném, nagyon szívesen megtenném, és nem érdekelne a büszkeségem, nem érdekelne semmi: térdre borulva, sírva könyörögnék… Ha lenne, aki meghallgatna.
– Uram… – Az angyal hangja bizonytalanul cseng, nem tudja, hogy mit is kellene ebben a helyzetben mondania. A mellette álló férfi biccent egyet a fejével, mintegy jelezve, hogy tudomásul vette a másik igyekezetét, és a tanácstalanságot is, amely mindenkire jellemző a környezetében.
– Magad is láthatod, Gabriel, hogy mivé formálta a technika az egész világot! A tisztelet semmivé vált, ugyanakkor a régi beidegződések megmaradtak. Mechanikussá váltak azok is, mint a szerkezetek, amelyeket az emberiség minden egyes tagja használ. Az „Istenem” szó elcsépelt lett, hétköznapivá vált, elvesztette igazi jelentéstartalmát. Senki sem hisz már bennünk, és éppen ezért a Mennyország, mint hely megszűnt létezni, nem táplálja az emberek fantáziája, félelme, reménye. Lassanként sorvadt el, épült le, és végül nem maradt számunkra más mentsvár, csak ez a hely, amelyet ugyan menedékként tekintünk, de leginkább börtönnek érzünk. Minden nap egyre mélyebb sebet váj belém a világot uraló törvényeknek az a kellemetlen mellékhatása, hogy amíg az emberek elfelejtenek minket és csak megszokásból veszik szájukra az Úr nevét, addig minket mégis kötelez az általuk kimondott szó – nekünk mindig meg kell hallgatnunk őket, figyelnünk kell rájuk.

Az ajtó nyitógombja után nyúl, kitárja annak mindkét felét, a nyílás mögött tágas terem tűnik fel, amely fölé monumentális méretű kupola borul. A férfi tekintete egyből a mennyezet felé siklik, majd csalódottan hunyja le a szemét, mert nem az a látvány – a szárnyaló angyalok spirálisan emelkedő vagy éppen leszálló tömege – fogadja, amelyet régen annyira szeretett nézni, hanem csak az üres légteret látja maga előtt. Újra kinyitja a szemét, de ezúttal már nem a magasba tekint, hanem lejjebb ereszti a tekintetét: a hatalmas teremben, sűrű sorokban asztalok sorakoznak, mindegyiken egy monitor áll, és mindegyik képernyő előtt ott ül, görnyedezik egy szárnyas lény – a korábban hófehér, de mára már inkább szürkébe hajló szárnyak lelógó vége elborítja a padló minden szabadon maradt helyét, lépni is alig lehet tőlük.
– Nézd meg, hogy mi lett az angyalaimból! Mit tett velük a technika és az emberi érdektelenség! Az egy Isten voltam, az angyalaim pedig az én hírnökeim! Tiszteltek és csodáltak minket, most pedig a technológia rabszolgái vagyunk mindannyian. Elektronikus levelekben, rövid szöveges üzenetben válaszolunk az akaratlanul kimondott, a gép által automatikusan üzenet vagy levél formátumba konvertált, sablonos, mögöttes tartalom nélküli fohászokra.

Keserű merengéséből az egyik közeli gép mellől felpattanó angyal szakítja ki.
– Uram, Lucifer ismét üzent, és segítséget kér!
– Már megint?
– Igen, Uram!
– Ezúttal mi az ok, amiért az Ördög olyan nagy bajba került, hogy ősi ellensége segítségét kéri?
– Állítása szerint az emberek minden eddiginél többet veszekednek, eközben pedig annyiszor hangzik el a „Pokolra veled” kifejezés, hogy már senkit sem tudnak odalent fogadni. Az üzenet világos: a Pokol megtelt.
- Így már mindent értek: tehát őt is kötelezi a kimondott szó. Ezt akár még az előnyünkre is fordíthatjuk idővel – merengett el a lehetőségeken. – Ezúttal mit kínál Lucifer? És főként az érdekel, hogy mibe fog nekünk kerülni ez az üzlet?
– Jó néhány, kevésbé bűnös lelket elengedne. – Mestere homlokráncolását látva az angyal gyorsan folytatta az üzenet átadását. – Rákérdeztem, hogy mibe kerülne mindez a Mennynek, de olyan súlyos a helyzete, hogy semmit sem kér a lelkekért cserébe. Amolyan ajándék lónak néz ki a dolog.
– Nocsak? – hökkent meg a helyzet váratlan alakulásán a férfi.
– Valójában még ő lenne hálás azért, ha kisegítenénk felettébb szorult állapotából: nem áll elég démon a szolgálatában ahhoz, hogy minden lélek kínzását biztosítani tudják, azok nélkül pedig a Pokol nem felel meg sem a hírének, sem pedig az előzetes elvárásoknak – folytatta az angyal.
–Ezek szerint nem csak mifelénk tarthatatlan és kellemetlen a jelenlegi szituáció, hanem jól láthatóan a konkurencia is gondokkal küzd – mondta töprengő hangon a férfi. – Hogy állunk a Mennyországi férőhelyekkel?
– Csak harmadannyi lélekről gondoskodunk, mint amennyit ténylegesen el tudnánk helyezni.
– Hát persze… Azt bezzeg senki sem harsogja, hogy a „Mennyországba veled”, akik meg eredetileg is ide kívánkoznak, azok már nagyon kevesen vannak. Fogadjuk be a Fényhozó által felkínált lélekszám fele mennyiségét. Ez mennyi lelket jelent?
– Úgy nagyjából a jelenleg felügyelt létszám felét. Nem lesz az kevés, Uram?
– Hmm… Nem túl sok, az igaz, de nem akarom, hogy Lucifer érezze a kétségbeesésünket. Azt pedig végképp nem szeretném, ha elbízná magát.
– Értem, Uram! Azonnal indítom a válaszüzenetet!
Az Úr egy bólintással nyugtázta az angyal igyekezetét, majd a mellette álló Gabriel felé fordult: – Készítsétek elő a helyeket az érkezők számára. Hibátlanul fusson minden program, nem akarok semmilyen üzemzavart. Ha már az igazi Mennyország helyett ebben a börtönben kell fogadnunk a lelkeket, akkor legalább a tökéletes illúziót teremtsük meg a számukra. Legalább ennyit őrizzünk meg a hírnevünkből – az előzetes elvárásokkal nekünk nem igazán kell foglalkoznunk.
Gabriel elsiet, hogy teljesítse a kiadott feladatot, a helyét azonnal Raphael foglalja el, az Úr ezúttal már hozzá intézi a szavait:
– Akkor ezt is elrendeztük. Most pedig kezdjünk neki a beérkezett üzenetek megválaszolásához.
– A pihenés ideje alatt előkészítettünk pár ezer válaszüzenetet, ezek már csak jóváhagyásra várnak. Akad köztük néhány sürgős is, amelyeket talán jó lenne előre venni.
– Akkor azokkal fogom kezdeni. A Szentatya is üzent?
– Nem, ő még nem jelentkezett. Valószínűleg továbbra is az ősi módon érkezik majd a fohásza. Az ájtatosság kezdéséig van még hátra közel két óra.
– Legalább az ő hitében még bízhatok. Bár a helyzet egyre kétségbe ejtőbb, mert az egyház egyéb képviselőitől viszont egyre kevesebb fohász érkezik azon az útvonalon, ahogyan az elvárható lenne. Mennyivel nagyobb hatása volt annak, amikor még személyesen lehetett átadni az arra érdemeseknek az üzeneteket! De azok az idők már elmúltak… Egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy az emberek viccnek gondolják a tőlünk érkező üzeneteket, hiszen még számomra is komolytalannak tűnik az egész.
Nagyot sóhajtva, fejét ingatva leül a terem egyetlen dobogóján elhelyezett, a többitől elkülönítetten álló asztalhoz, tekintetét a rajta elhelyezett monitorra szegezi, és rákattint arra a könyvtár ikonra, amelyben a kimenő üzenetek várakoznak – mindegyik mellet ott szerepel a továbbítás módja: sms vagy email. Megnyitja, majd elolvassa az elsőt, bólint – leginkább csak magának –, újabb kattintás és a szöveg automatikusan továbbításra kerül. Folytatja a másodikkal, ugyanez a folyamat megy végbe annak az esetében is, majd tovább ugrik a sorban következőre, majd az azt következőre…
– Most jutott eszembe – nézett az asztala mellett álló Raphaelre - , sikerült megoldani a spam szűrő által okozott problémát? Az üzeneteink már célba érnek?
– Nagyjából igen. Van még néhány levelező rendszer, amely gondot okoz, de folyamatosan dolgozunk a problémán.
– Akkor jó! – nyugtázta a hallottakat, majd tovább olvasta a kimenő üzeneteket és kattintott a továbbítás gombokra. Hosszúnak és unalmasnak ígérkeztek a következő órák.


Előzmény és novellatörténet:
Ez a történet is egy, a fejemben hirtelen felvillanó képből keletkezett, amelyben egy napfényben úszó fehér szobát és az enyhe szellőben lengedező függönyöket láttam magam előtt. A fehér színről rögtön az angyalokra asszociáltam. Elkezdtem leírni az érzéseimet, próbáltam megragadni a hangulatot, a történet vége pedig egyszerűen - magam sem tudom teljes mértékben, hogy miként - megírta magát. :)
Az angyalos novelláim közül ez a kedvencem. De nem akarok senkit sem befolyásolni. :)
Nagyon kíváncsi vagyok a Te véleményedre is, aki most olvastad végig ezt a történetet!

/A poszt elején található kép INNEN származik./

2015. augusztus 29., szombat

A sebesség megszállottja

Most is az előzményekkel és a novellatörténettel kezdeném. Minden egy képpel kezdődött, egy olyan pillanattal, amelyben sebesült, törött szárnyú angyalok álltak egy út mellett. A következő dolog, ami beugrott egy sokak által ismert, vicces felirat volt, amely figyelmeztetésnek, illetve tanácsnak is felfogható. A két dolgot egymás mellé tettem, vegyítettem a sebesség iránti szenvedélyemmel - amelyet azért a felirat is sugallt - és végeredményként megszületett ez a történet.
Más téren is szerettem volna kipróbálni magam, ezért változtattam egy kicsit a stíluson, a kifejezésmódon: jelen időben írtam meg az egész szöveget - vagyis remélem, hogy mindenhol megfelelően sikerült a kivitelezése. Bevallom, hogy iszonyú nehéz volt, és még az is elképzelhető, hogy ez volt az első és egyben az utolsó próbálkozásom, ahol ezt a technikát választottam. Ami még biztosan fel fog tűnni: a szereplőknek nem adtam nevet - tudatos döntés volt ez a részemről.
Köszönöm, hogyha elolvassátok, és köszönöm, hogyha megosztjátok velem a történettel kapcsolatban bennetek kialakult gondolatokat!
Update: a korábban kikerült verziót átdolgoztam és a végeredmény szerintem - bár a lényeg nem változott -most sokkal élvezhetőbb.


Szürke aszfaltcsík húzódik a lába előtt és vezet mindkét irányban nyílegyenesen a messzeségbe, a végét szabad szemmel látni sem lehet. Az úton nincs forgalom, sehol semmi mozgás, emberi tevékenységre utaló egyéb jel. Balra néz, a távolban csak a hegyek körvonalai látszanak, a csúcsaik bizonytalan kontúrja fölött gomolygó, jól láthatóan egyre terebélyesedő felhőkkel – vihar közeledik. Egy pillanatra elbizonytalanodik, hogy lesz e még elég ideje a feladat végrehajtására mielőtt a szél szélsőséges mértékben felerősödik, az útburkolat pedig vizessé válik.
A közelgő égiháború jeleit azonban már érezni is lehet: esőszag terjeng, az eddigi fülledt és bágyasztó meleg után a levegő a megélénkülő légmozgástól lényegesen frissebbnek tűnik, már-már kellemesnek. Az úton időnként száraz növényeket hajt át a szél, a padkán pedig portölcsérek kavarognak. Meggyőzi magát, hogy meg tudja csinálni azt, amit eltervezett. Muszáj most, mert lehet, hogy már nem lesz legközelebb – családja már így is dühöng a hobbija miatt, ami neki egyszerre jelenti a szabadságot, a kalandot és az adrenalint.
– Hé, haver! – zökkenti ki a merengéséből a barátja eléggé türelmetlen hangja és a motorháztető csapódása. – Most segítesz nekem, hogy időben kész legyünk? Vagy esetleg tovább szeretnéd folytatni a bámészkodást? Ha az utóbbi választod, akkor szólj, mert ez esetben én sem strapálom túl magam.
– Jövök már! Ne haragudj, tényleg elbambultam. Hogy állsz az ellenőrzéssel?
– A motor kész, a tuningot leellenőriztem és beállítottam a legnagyobb teljesítményre, amit csak ki tudtam belőle préselni. Úgy fog repeszteni, mint a szél.
– Ez csak egy próbafutam. Ma csak ki akarom próbálni a kicsikét. Most még rakoncátlankodhat, de holnapra mindennek tökéletesen kell muzsikálnia.
– Ha ma megtapasztalod, hogy milyen fantasztikus lett a járgány, és hogy mire képes, akkor alig fogod tudni kibírni a holnap esti futamig. Tuti befutó leszel, ezt garantálom.
– Ennyire bízol a barkácsolási képességedben?
– Még annál is jobban, haver. Ez a kocsi egy álom. Majd magad is meglátod hamarosan. Öltözz be, én addig még egyszer ellenőrzöm a kerekeket.
Kibújik a szereléshez magára kapott overállból és felveszi azt a speciális kezeslábas ruhát, amelyet kifejezetten erre az alkalomra, illetve a holnapi versenyre vett – egy másik haverja segített a beszerzésben. Már éppen a cipzárt készül felhúzni, amikor a barátja lép elé és szereléstől olajos ujjával a mellkasa felé bök.
– Hé, haver, mi ez a hacuka rajtad?
A másik kíváncsi tekintetét látva önkéntelenül is elmosolyodik, majd a kezeslábasa cipzárjához nyúl és lehúzza annyira, hogy láthatóvá váljon a fehér színű pólóra nyomtatott rajz: egy autó, ami porfelhőt húz maga után, egy angyal repül a nyomában, akinek az arcán szemmel láthatóak a koncentráció és az erőlködés jelei. Az ábra alatt felirat: „Ne vezess gyorsabban, mint ahogy az őrangyalod repülni tud!”
A barát szeméből minden kiolvasható: a kíváncsiság először csodálkozásba fordul, majd mindezek helyét átveszi a jókedv csillogása, amelyet immár hanghatás is követ: a kirobbanó kacagás.
– Ne röhögj! A csajomtól kaptam, és csak úgy engedett el a mai napra, ha fel is veszem.
– El kell ismernem, hogy a csajnak van humorérzéke. Nem mellesleg pedig egyet is értek vele.
– Ugyan már! Csak nem hiszel benne, hogy őrangyalok vigyáznak rám? – mondja, és felhúzza a ruha cipzárját. – Mi lenne, ha inkább a vezetési technikámban és a saját tudásodban bíznál? Pont elég az, ha a barátnőm untat az ezoterikus elméleteivel. Tőled azért mást várok.
– Sosem lehet tudni, hogy melyik tényező játssza a döntő szerepet, nem igaz?
– Ne játszd itt nekem te is az ezoterikus térítőt, mert nem áll jól neked!
– Ha tényleg léteznek őrangyalok, akkor te biztosan jól megizzasztod őket. Gyerünk, haver, mutasd meg nekik, hogy mire vagy képes! Ha végzel, koccintunk egy jó hideg sörrel.
– Úgy lesz!
Bemászik a kocsiba, felteszi a bukósisakot, beköti magát, majd végre elfordítja a slusszkulcsot és beindítja az autót. A motor felpörög, a vibrálás egyaránt átjárja a járművet és az egész testét. Odaáll a sebtében felállított rajtvonalhoz, amely a kezdőpontot jelöli – jelentősége nincs, csak az a célja, hogy szokja az érzést. Az izgalom a tetőfokára hág, barátja a kezével mutatja a visszaszámlálást: három…kettő… egy.
Az autó szinte kilő, pár másodperc alatt felgyorsul, félelmetes sebességgel száguld a végtelenbe nyúló aszfaltcsíkon, egyre kisebbé válik. A távoli hegyek fölött gyülekező viharfelhők már alig bírják tovább vonszolni a terhüket, de ami elkezdődött, azt már nem akadályozhatják meg.

* * *

A sürgölődő forgatagtól távolabb, az út másik oldalán, angyalok sorakoznak – legalább tucatnyian lehetnek. A testük éteri, az emberi érzékelés tartományán túli, így láthatatlanok a jelenlévők számára – oka van annak, hogy nem mutatják meg magukat. Általában a szimpla jelenlétük is nyugtatólag hat az emberekre, most mégsem ez a helyzet: az angyalok maguk is zavarodottak. Mindannyian tudják, hogy mit élnek át jelenleg a többiek, mert mindegyikük ugyanazon a megpróbáltatáson ment keresztül, a következmények pedig szemmel láthatóak: sebesülések, horzsolások, véraláfutások, felkötött vagy éppen törött karok, gipszben rögzített lábak. Súlyosabb esetben pedig még a szárnyaik is megsérültek, néhányuké jelenleg is használhatatlan: bénultan lóg, vagy szorosan a testhez rögzítve gyógyulgat - a gazdájuk pedig hosszú és fájdalmas időszak elé néz, mire újra képes lesz a repülésre. A látható sebek helyett azonban sokkal nagyobb a lelki teher: a védencük élete rajtuk múlik és jelenlegi helyzetükben képtelenek a hatékony beavatkozásra. Bármelyik társukra is tekintenek, ugyanazt a kétségbeesést látják annak tekintetében, mint ami a saját belsőjüket is marcangolja.
Szárnysuhogás hallatszik, egy újabb angyal érkezik, pont az út mellett álldogálók előtt ér földet, a leszállás közben keletkező légáramlat pedig újabb portölcsér születését segíti elő. Az újonnan érkező egészséges, minden sérüléstől mentes, hatalmas szárnya szikrázóan fehér, de az arcán együttérzés és fájdalom látszik, ahogy végigtekint a társai viharvert során.
A sérültek szemükkel követik a földet érést, majd egyesek az eget kezdik kémlelni, mások pedig kíváncsian forgolódnak, mintha keresnének még valamit, amit egyelőre nem találnak.
– Egyedül jöttél? Nem hoztál magaddal senkit? – kérdezi az egyikük kétségbeesetten a frissen érkezettet, aki válaszul a fejét ingatja.
– Nincs felesleges létszám.
– Ez nem lehet! Ez nem történhet meg! – szólal meg egy újabb angyal, ezúttal a sor végéről.
– Sajnálom. Mindent megpróbáltam, de nem tudtam segítséget szerezni.
– Tennünk kell valamit! Ha mi nem tudunk segíteni, akkor majd te! Gyors vagy, neked sikerülhet, ami nekünk nem ment!
– Nem tehetem – hajtja le a fejét az angyal, és akik közel állnak hozzá, még látják, hogy a szemében szomorúság csillan. – Megtiltották a beavatkozást. Mindenkinek, akinek ez nem feladata. Már azzal is feszegetem a határokat, hogy itt vagyok.
– Megtiltották! Kicsoda?
– Szerinted ki az, aki ilyen parancsot adhat, nagyokos? – böki oldalba a kérdezőt a mellette álló, a rosszalló pillantás már csak ráadás.
– Kívülálló nem avatkozhat közbe. Ez a parancs. A helyzet már így is nagyon egyedi: kevés ember védelme és életben maradása érdekében hozunk ennyi áldozatot. Hosszú életem során még senkivel sem találkoztam, aki ennyire vakmerően és felelőtlenül viselkedett volna… és ennyi energiát fektettünk volna az életben tartására.
– Mitől olyan különleges? – A kérdés valahonnan a sor közepéről érkezett.
– Nem tudom. Magam is feltettem ezt a kérdést, de választ nem kaptam rá.
– Azt mondtad, hogy kívülálló – jegyzi meg az egyikük reménykedve, amivel megtöri a búskomorsággal átitatott csendet, majd a társa biztató bólintását látva folytatja a megkezdett gondolatmenetet: – Akkor ezek szerint, akik már benne vannak az ügyben, azok még tehetnek valamit?
– Jól látod a helyzetet – feleli az utoljára érkezett. – Senki más nem segíthet ezen az emberen, csak ti, akik ezt már korábban is megtettétek.
– De hát nézz rajtunk végig! Szinte rokkantak vagyunk, a legtöbbünk jelenleg repülni sem tud…
– Akkor maradnak azok, akik még szárnyra tudnak kapni…
– Ugyan már, ez képtelenség! Teljesen egészségesen sem voltunk olyan gyorsak, mint arra szükség lett volna. Vajon mit tudunk tenni most, amikor a képességeink jelentősen lecsökkentek?
– Nem maradt más lehetőségünk – jegyzi meg lemondóan a csapat vezére. – Vagy megtesszük, amit tudunk, vagy hagyjuk, hogy bekövetkezzen az, amit eddig igyekeztünk megakadályozni. Azzal kell gazdálkodnunk, amink van. Ahogy egyébként neki is – mutat az út másik oldalán álldogáló és éppen beszélgető férfi felé. – Már több alkalommal megmentettétek az életét. Az univerzum ugyan kedveli őt, de nyilvánvaló, hogy ez az utolsó esélye, több már nem jár neki. Ti vagytok az utolsó esélye.
– Akkor remélem, hogy ma tényleg vigyázni fog magára, mert velünk nem sokra megy, egyikünk sem képes segíteni rajta. – A hozzászólóval mindenki egyetértett.
– A figyelmeztető üzenet eljutott a célszemélyhez?
–El. A lány fogékony volt a sugallatra. Készítetett a srácnak egy pólót azzal a felirattal, amit át akartunk adni.
– Van valami foganatja a dolognak?
– Azt leszámítva, hogy jót mosolygott a szövegen és kényszer hatására felvette, eddig nem túl sok.
Az angyal az út másik oldalára pillant, ahol az egyik férfi éppen mutat valamit a másiknak, majd mindketten elkacagják magukat.
– Az emberünk tényleg nem veszi komolyan a figyelmeztetést. Valami mást kell kitalálnunk…
– Egyedül nem fog menni!
– Nem kell egyedül csinálnunk– szólalt meg halkan egy törött szárnyú angyal. Kíváncsi tekintetek fordulnak felé. – Úgy szól a feltétel, hogy azok vehetnek részt a feladat teljesítésében, akik már eddig is tettek valamit az ügy érdekében. Vagyis mindannyian részt vehetünk az akcióban. Egyszerre.
– Te nem is tudsz repülni!
– Repülni lehet, hogy nem tud, de attól az esze még a helyén van. És igaza is van! Ha összedolgozunk, akkor sokkal erősebbek vagyunk. Akik nem tudnak repülni, azok itt maradnak. A többiek pedig kapjanak szárnyra – adja ki az utasítást az utolsóként érkezett angyal.
– Lassúak vagyunk…
– Akkor nem, ha beosztjátok az erőtöket és felosztjátok a pályát. De igyekeznünk kell – az autó felé néz. – Úgy fogunk tenni, mint a váltófutásban – csak a rúd helyett a védencünket adjuk majd át egymásnak, és közben mindent megteszünk azért, hogy gond nélkül teljesítse a feladatát. Gyerünk! Szárnyra! Mindent be kell vetnünk. A legegészségesebbek és a képességekkel bírók repüljenek a legmesszebbre!
A repülésre képes angyalok szárnyra kapnak és sebesen haladnak a távolba vesző út mellett a hegyek irányába, maguk mögött hagyva a készülődő sofőrt. Kívülről mindebből az igyekezetből csak annyi látszik, hogy az út mellett hirtelen felkavarodik a finom por, apró szemcséket tartalmazó tölcsérek egész hada keletkezik és oszlik szét újra. Időnként egy-egy angyal leszáll, vagy éppen a levegőben lebegve várja a feladatát, a többiek pedig továbbra is egyre csak távolodnak – az utolsó három még repül, amikor a startvonalnál felbőg a motor és az autó hatalmas sebességgel maga mögött hagyja a kiindulási pontot.

* * *

Egyre csak gyorsul, csak úgy falja a métereket, amelyekből lassan kilométerek lesznek – a mutató közeledik a maximum felé. Sem a sofőr, sem pedig a szerelő nem látja, hogy mi történik valójában a pályán, egyikük sem tudja, hogy az eredményekben komoly szerep jut a száguldó autó mellett repülő angyaloknak, akik minden erejüket beleadják abban, hogy tartani tudják az eszeveszett tempót: tényleg úgy néznek ki, ahogy a póló vicces rajzán ábrázolta őket a grafikus – csakhogy ez a helyzet éppen véresen komoly volt.
Mindegyik angyal elhárít valamit, ami könnyen a próbafutam végét jelenthetné: egy ördögszekér, amelyet éppen akkor fúj arra a szél, de ahhoz pont elég, hogy bajt okozzon, egy arra tévedő apró állat, amely szintén végzetesnek bizonyulhatna, és így tovább. Megannyi apróság, de mindegyik elegendő ahhoz, hogy az autó megcsússzon, a vezető pedig elveszítse uralmát a jármű fölött – ilyen sebességnél egy csekély, de hirtelen mozdulat is végzetes kimenetelű helyzetet teremthet.
Már csak három angyal van a levegőben és néz az egyre sebesebben közeledő kocsi felé, a többiek már az út szélén pihegnek. A maradék három angyal képességei révén uralja az esőt és a viharokat, ezért is ők azok, akik a legmesszebbre, a viharfelhők közvetlen közelébe helyezkedtek. Az egyikük a szelet igyekszik megfékezni, a másik erőfeszítésének célja az, hogy az esőfelhők még néhány percig magukban tartsák a terhüket. A harmadik angyal szárnyra kap, fokozatosan gyorsít fel, az úttal párhuzamosan halad, és amikor az autó utoléri, akkor minden erejét összeszedve repül tovább, csatlakozik a száguldó járműhöz – az ő feladata a még hátralévő távon leselkedő veszélyek elhárítása.
Az éteri lény ereje már a vége felé jár, szárnyai az erőfeszítéstől remegnek, tudja, hogy már nem bírja sokáig ezt a tempót. Mielőtt végleg lemondana a feladat teljesítéséről, a kocsi alig érezhetően, de lassulni kezd, fokozatosan veszít a sebességéből – az angyal pedig megkönnyebbülve lélegzik fel, az arcán lassan mosoly terül szét: a feladat teljesítve.
Mielőtt azonban még végleg átadhatná magát az önfeledt örömnek, a háta mögött kiáltás harsan, majd egyik pillanatról a másikra leszakad az ég, kövér esőcseppek csattannak a forró aszfalton, alig fél perccel később pedig viharos erejű széllökés söpör végig a tájon: a természeti erőket képtelenség tovább uralni.
A kocsi még mindig nagy sebességgel halad, csúszkálni kezd a vizes aszfalton, a vezető igyekszik az úton tartani, beveti minden tapasztalatát és ügyességét. Amikor úgy tűnik, hogy végre sikerül visszanyernie az uralmát a jármű fölött, hirtelen széllökés érkezik, ami bevégzi azt, amit az eső nem tudott elérni: megcsúszik az úton és megpördül a tengelye körül. Amikor a kereke elhagyja az aszfaltot, az oldalára borul és legalább fél tucatszor fordul át, mielőtt végre megáll – természetesen fejjel lefelé.
A robajt követően feszült csend üli meg a tájat, csupán a vihar hangjai töltik meg időnként élettel a pusztaságot. A kocsi a tetején fekszik, a kerekei még mindig forognak, a rövid időre beálló csendben még a nyikorgásuk is hallatszik – nem látszik más mozgás a jármű környékén. Percekig semmi sem történik, majd egy másik kocsi fékez le az úton, kiugrik belőle a szerelő fiú és a felborult autóhoz rohan. A fáradt, testileg és lelkileg is összetört angyalok a roncstól biztos távolságban landolnak, és félelemmel vegyes várakozással figyelik a következményeket.

* * *

A fiú arca halálsápadttá válik, amikor az összeroncsolódott ablakon keresztül benéz az autó utasterébe. Megpróbálja kinyitni az ajtót, de az beszorult és nem mozdul, a keze a maradék olajtól, a kilincs pedig az esőtől csúszós, ezért az ujjai lesiklanak a nyitókarról. A további sikertelen próbálkozások helyett úgy dönt, hogy inkább segítséget hív, ezért a mobiltelefonja után nyúl.
A tűzoltók a közeli városból érkeznek, embertelen körülmények között, a vihar tombolása közepette szabadítják ki a kocsi roncsai közül a sofőrt, akit a mentősök rögtön kezelésbe vesznek, mindent megtesznek az életben tartásáért. Levágják róla a speciális védőruházatot, illetve a véres pólót – a sors fintoraként a rajz és a felirat továbbra is jól látható és olvasható. A sérültet mentőhelikopter szállítja az egyik legjobban felszerelt kórházba, ahol azonnal a műtőbe kerül.

* * *

A létfenntartó eszközökkel és virágokkal telezsúfolt szoba sarkában – az emberi szem számára láthatatlanul – két angyal áll egymás mellett. Az egyikük szárnya szikrázó fehér, termete szálfa egyenes, sérülésnek nincs nyoma a testén, a másik arca és karja véraláfutásokkal és sebekkel tarkított, a szárnya pedig testéhez rögzítve, használhatatlanul pihen, a felsőtestét is úgy tartja, mint akinek komoly fájdalmai vannak.
– Nem vagyok biztos benne, hogy mindent megtettünk, amit tudtunk – törte meg a nyomasztóan hosszúra nyúlt csendet a sebesült.
– Pedig így történt.
– De hát nézd meg, hogy mi történt vele!
– Életben van – foglalta össze tömören a tényeket az egészséges szárnyú angyal.
– De béna marad! Soha nem lesz már a régi.
– Az volt a feladatunk, hogy életben tartsuk, és ezt meg is tettük.
– Ez nem élet…
– És mégis az: ver a szíve és lélegzik. Orvosi értelemben élő személy.
– Mi nem vagyunk orvosok.
– Ez igaz. Ez a fiú veszélyes életet élt, mi ehhez nyújtottunk a számára segítséget, mert ezt az utasítást kaptuk. Ha egy kicsit nagyobb szerencséje van, vagy kevésbé kísérti a sorsot, akkor valószínűleg nagy ember lehetett volna belőle és a nevéhez valami különösen nagy esemény fűződött volna.
– Miből gondolod ezt? Nem látszik annyira különlegesnek.
– Túl sok volt a belefektetett energia ahhoz, hogy jelentéktelen személy legyen.
– Derékba tört egy élet.
– Még nem. Egyelőre ennyit tudtunk tenni, de a lehetőség még adott a számára.
– De az állapota…
– Ez még nem a halál. Az orvosok szerint a gerince súlyosan megsérült és deréktól lefelé valószínűleg béna marad, de biztosat majd csak akkor tudnak mondani, ha felébred. A kaszás még nem jött el érte. Úgy is vehetjük, hogy esélyt kapott a felgyógyulásra – Rövid időre elhallgat, magában mereng, majd ismét megszólal: – Mennünk kell!
– Maradnék még…
– Nincs értelme. A vele kapcsolatos feladatunknak egyelőre vége.
– Még mindig nem tudom felfogni, hogy idáig jutott.
– Nincs értelme ezen többet merengeni. Tudom, hogy mindig az első eset a legnehezebb, de most már tényleg búcsúzz el, és ne húzd az időt!
- Újabb feladatunk van?
- Akad. Még meg kell néznem, hogyan haladnak a gyógyítók a többiekkel. A csapat legalább fele – hozzád hasonlóan – komoly sérüléseket szenvedett, még hosszú ideig nem számíthatok sem rád, sem pedig rájuk, pedig sokan vannak, akik élete és sorsa a mi kezünkben van.
– Az élet néha kegyetlen… – nézett a sebesült angyal az ágyban fekvő ember felé, aki már csak árnyéka volt korábbi önmagának, és aki tucatnyi őrangyal fájdalmának, illetve áldozatának köszönheti az életét.
– És időnként mégis igazságosnak tűnik. Ha újra szükség lesz ránk, akkor itt leszünk.
Az egészséges angyal átkarolja sérült, repülésre képtelen társát és gyenge szellőt kavarva maguk mögött hagyják a kórházi szobát. Feladatuk volt: vigyázniuk kellett a többi emberre.

2015. augusztus 3., hétfő

A forrás legendája - bővebb verzió

A korábbiakkal ellentétben a novellatörténetet most a poszt elején szerepeltetem - úgy gondolom, hogy jelen esetben itt jobb helye van.
A következő írás a Magánvégtelen című kötetben megjelent, A forrás legendája című novellám eredeti és pont ezért hosszabb verziója. A történet alapjaiban ugyanaz, cselekményében sem ad többet, a terjedelme mégis kétszerese a pályázatra benyújtottnak - a tempója nem olyan feszített, de bizonyos részei - szerintem - jobban kidolgozottak és talán a hangulat is jobban átérezhető.
Kíváncsi vagyok, hogy Nektek melyik tetszik jobban? Minden befolyásolás nélkül: nekem inkább ez a kedvencem. :)
A novellával kapcsolatos előzmények a novella rövidebb verziójának végén olvashatók el - itt már nem ismételném meg ugyanazt.

És akkor a történet, ahogy elsőként elképzeltem és megírtam:

A kép INNEN.
   Az éjszaka közepén félrevert, hosszan szóló, érces hangú harang mindig veszélyt jelent. A legmélyebb álmából felriadó Kapolcs hirtelen azt sem tudta, hogy mi történt vele, csak a vészjelzésre reagált, az ösztönei késztették arra, hogy mozgásba lendüljön: a szeme felpattant, tágra nyílt, kipattant az ágyból, magára kapkodta az inget, a nadrágot és a csizmát, a következő percben már felöltözve, indulásra készen állt az ágy mellett. A továbbra is dermedten álló Kapolcs a harang hangját is elnyomó, a bejárati ajtón felhangzó dörömbölésre kapta fel a fejét.
   A harang nem jó, de a dörömbölés még rosszabb, csak két dolgot jelenthet – gondolta a férfi, miközben a bejárat felé indult. – Vagy a falu patakja, a Jósva öntött ki ismét, és akkor a malomnak annyi, megint jön a nélkülözés. Pedig éppen csak sikerült összeszedniük magukat a legutóbbi áradás és az okozott károk után. Ugyan esett az utóbbi napokban – száguldottak tovább a gondolatai –, de nem annyi, hogy a száraz nyár után a karszt ne tudná elnyelni a beszivárgó vizet és a föld belsejében található járatokban eltárolni azt. Ha pedig a patakkal nincs semmi probléma – nyúlt a bejárati ajtó retesze után –, akkor a másik hír még baljósabb, akkor csak a…
– A sárkány! Visszatért a sárkány! – hangzott fel szintén falubeli László kiáltása a nyitott ajtóból, amint az kitárult előtte. A kezét még felemelve, ökölbe szorítva tartotta, hogy tovább folytassa a dörömbölést, ha szükséges, de most a házigazda felé kapott vele és megragadta a karját.
– Hol van most? – kérdezte Kapolcs, miközben a másik rendületlenül húzta maga után. Mindketten gyorsan szedték a lábukat.
– A hegyoldalban.
– A forrásnál?
– Igen. Már hónapok óta várjuk, hogy előbújjon végre, hogy felbukkanjon és a elinduljon a megszokott útvonalán. Kifigyeltük a szokásait, sejtettük, hogy hamarosan megjelenik, már épp itt volt az ideje. Most pedig végre sikerült elkapnunk – lihegte futás közben László.
– Kifigyeltétek? Elkaptátok? – kérdezte és hangjában hitetlenség csengett.
A gyakorlatiasság hamar legyőzte a kételkedést és Kapolcs megtorpant az út közepén. – Várj, kell valami fegyver!
– Nem kell semmi! Minden ott van a forrásnál, ami szükséges. Nem pazarolhatjuk az időt!
   Lélekszakadva futottak a sötét erdei ösvényen, amely a forráshoz vezetett. A falu minden lakója, a férfiak, az idősebb fiúk és az asszonyok java része is követte őket, együtt bukdácsoltak a gödrökkel tarkított csapáson. Levegőt is alig kaptak, mire odaértek a célhoz.
   A sárkány tényleg ott volt: hatalmas teste ott hevert a földön, a sziklák között, orrlyukából füst kígyózott elő, körülötte gyökerestől kidőlt, parázsló kérgű fák hevertek. A lény erőtlenül emelte fel a fejét, a hatalmas háló – amelyet kötelekkel a még álló fákhoz rögzítettek a helyiek – megfeszült a testén, leszorította, fogságba ejtette a szárnyait – a fenevad ugyan még küzdött, de ereje már a végét járta. A tombolástól biztonságos távolban, a fák mögött emberek húzták meg magukat – ők voltak László társai a küldetésben.
   A csend szinte tapintható volt: az állat mocorgásán, a forrás csobogásán és az emberek zihálásán kívül más zaj nem hallatszott.
– Hogyan kaptátok el? – kérdezte a döbbent Kapolcs.
– Szerencsénk volt – szerénykedett László. – Kivártuk, amíg előbújik a barlangból és levánszorog a forráshoz, hogy igyon belőle. Vagy őkelme nőtt nagyobbra az elmúlt évben, vagy a tavaszi áradások mosták ki jobban a járatokat, de ez mindegy is… Cammogott le a hegyoldalon és egyszer csak beszakadt alatta a föld. Innentől kezdve pedig már gyerekjáték volt az egész. Néhány enyhébb égési sérülésen kívül nincs más bajunk.
– Azt látom – tekintett körbe Kapolcs a tombolás nyomain. – És most mit tegyünk? Hogyan tovább?
– A bestia kifárasztotta magát, a tüze is elfogyott, valószínűleg meg is sérült, nem úgy néz, ki, hogy komolyan árthatna nekünk, de azért továbbra is óvatosnak kell vele lennünk. Van még egy háló elrejtve az erdőben, azzal lekötjük a fejét, hogy mozdulni se tudjon, majd még jobban kitágítjuk azt a gödröt, amibe beleszorult.
– És aztán?
– Látod azt ott? – mutatott László a domboldalra. – Sziklák vannak a fák között, meg amott is – mutatott a másik irányba. – Ha elég mélyre került a dög, akkor rágurítjuk a két követ és még amennyit kell, a föld alá temetjük és reménykedünk benne, hogy véglegesen ott is marad.
   Kapolcs hunyorgott, de a hold sápadt fényénél alig lehetett valamit kivenni a sötétben, kénytelen volt elhinni a barátjának, hogy a sziklák tényleg ott vannak. Latolgatta, fontolgatta magában a tervet, de mivel jobb ötlete neki sem volt, ezért végül rábólintott a dologra – bármit hajlandó megtenni annak érdekében, hogy a falu végre megszabaduljon a bestiától.
– Akkor kezdjünk is bele – mondta. – Még mielőtt összeszedi az erejét és újra támad.
   Minden jelenlévő ember lapátot és csákányt ragadott, serényen dolgozott azon, hogy a fenevad minél hamarabb a föld alá kerüljön. A megfeszített munka meghozta az eredményét, a gödör széle beomlott, a sárkány pedig lejjebb csúszott.
– A köteleket! – hangzott a parancs. – A hálót újra meg kell feszíteni! Gyorsan!
   A hajnal rózsaszín fénye fáradt, de boldog embereket talált az erdőben – meg egy kimerült sárkányt, amely egy térszín alatti gödörben feküdt. Dübörgés kelt, ahogy a hegyoldalról sziklák görögtek az üreg felé, majd nagyot puffanva, egymásnak koccanva befedték a gödröt.
– Még több sziklát! – csattant az újabb utasítás és mindenki ugrott, nem kellett kétszer mondani. – Minden rést tömjünk be sziklával és borítsuk be földdel az egészet!
   Munkájuk végeztével az emberek elégedetten szemlélték a halmot, amely a falut és lakóit oly régóta rettegésben tartó szörnyeteget rejtette. A forráshoz kullogtak, a bőven áradó, kristálytiszta és hideg vízben lemosták magukról a megterhelő, de eredményes éjszakai munka minden porát és szennyét, majd fáradtan ballagtak haza, a friss sírhant őrzésére csak néhány őrt hagytak hátra.

Két héttel később Kapolcs a család megélhetését biztosító malomban dolgozott, amikor kiáltást hallott a patak túlsó partján futó út felől, mintha valaki az ő nevét harsogta volna a kétségbeesetten. A férfi magára hagyta a zakatoló berendezést és az érkező elébe sietett – megint László volt az.
– Baj van! – kezdte a látogató.
– Most éppen micsoda?
– Elapadt a forrás…
   Kapolcs nem várta meg a további magyarázatot, hanem újra nekivágott a fák között kanyargó ösvénynek, amely a falu ivóvizét biztosító forráshoz vezetett. Kifulladva állt meg a fák árnyékában, onnan figyelte a sziklát, amely korábban bőven ontotta magából a hűvös vizet, de most egy csepp, annyi sem csillogott a repedésekben – alatta száraz volt a medence és az abból induló meder is.
– Hogy történhetett ez? – kérdezte döbbenten. Tekintetét a forrás túloldalán, az alig valamivel távolabb emelkedő dombocska felé emelte. – Gondolod, hogy…
– Gondolom – bólogatott László. – Biztos nem vagyok benne, de gondolom. Ez a forrás eddig még soha nem apadt el, sem a feljegyzések, sem pedig ükapáink legendái sem emlékeznek meg hasonló esetről.
– Akkor mégsem szabadultunk meg tőle. Megtalálta a módját, hogy ugyanúgy kínozzon minket, mint ahogy mindig is tette: eddig a tüze pusztított minket, most a dühe miatt elapadt víz miatt vagyunk pusztulásra ítélve – ingatta szomorúan a fejét Kapolcs. Megváltoztatni már nem tudta azt, ami megtörtént. Elgondolkozott azon, hogy mit tenne másként, ha lenne rá lehetősége, de nem tudott választani az alternatívák között – és végül is, már úgy is mindegy… A falu eddig is életben maradt, ezután is megoldja majd valahogy.

   A korábban mindig bővizű forrás hosszú ideig száraz maradt, a falu másik ivóvíznyerő helyet keresett. A korábbi kút közelébe tévedők időnként beszámoltak arról, hogy dübörgést hallottak a környéken és ezzel egy időben mintha enyhén remegett is volna a föld. Emberöltőnyi idő elteltével kristálytiszta cseppek törtek elő a sziklák közötti résen, a forrás újra vizet adott, de működése továbbra is rendszertelen maradt, korábbi bővizű állapotára már csak a legendákban történik utalás. A kiszámítható gyakorisággal feltörő vízsugarakat, az időszakos kitöréseket mindig megelőzi a föld mélyéből feltörő tompa, leginkább morgáshoz hasonlító morajló hang.


Ennyi lenne az egész. Várom a véleményeiteket! :)

2015. július 31., péntek

Elemi hívás

   Világosság, a sötétbe hasító fénycsík: valaki hív, fel akar ébreszteni. Hirtelen azt sem tudom, hogy hol vagyok, illetve még azt sem, hogy ki vagyok. Rendszertelenül felbukkanó gondolataim csak lassan rendeződnek, az emlékek lassan térnek vissza: hosszú évmilliárdok relikviái, események halványan derengő, múlt messzeségébe vesző lenyomatai.
   Közel egyidős vagyok a Földdel, ezzel a csodálatos bolygóval, amelynek hosszú, változásokkal és csatákkal terhes, velem közös múltja van. Az első entitás voltam, hosszú ideig az egyetlen, uraltam a lávagolyót – én voltam a Tűz, az elementáris erő.
 
Tobzódtam a lehetőségekben: fékezhetetlenül tomboltam, miközben a fortyogó alkotórészekből új, a jövő számára fontos anyagokat hoztam létre. Ha megpihentem, az izzó olvadék hűlni kezdett, külső része megkérgesedett, és ekkor megéreztem, hogy egy újabb tudat jelent meg a felszínen, erőtlenül suttogta: ő a Föld. A sötét űrből érkező támadás mindkettőnket meglepett: én túléltem, ő pedig nem – fiatal testét felszaggatták a szikladarabok. Míg az ő tudata elenyészett, addig az enyém erősödött, mert minden egyes becsapódás engem gyarapított, az erőm táplálta: tombolásra késztetett, ismét munkába állított – hosszú idő telt el mire ismét megpihenhettem.
   Idővel vékony réteg fogott körbe, lassanként terjedt szét a testemen a változás, növekedett körülötte a szorítás és újra felbukkant a halk, majd egyre erősödő suttogás. Tűrtem egy darabig, de vad természetem nem viselte el a fogság semmilyen formáját: küzdöttem a rabtartóm ellen, szaggattam a testét, téptem a lelkét. Egy ideig. Eljött az idő, amikor a szilárd réteg bezárult körülöttem – végleg rabbá lettem.
   A kimerítő küzdelem újabb entitást eredményezett: a Levegőt, amelynek teste lágyan, de határozottan ölelt körbe minket – most már hárman voltunk. A másik hamar elfogadta a társaságát, én küzdöttem ellene: folyamatosan mérgeztem az új jövevény testét, a kérget átszakítva fekete füstöt pöfögtem bele – ugyan elszürkült, de valóságosabbá is vált általa. Sűrű könnyeket kezdett hullatni, de a fájdalom szülte cseppek párává váltak, még mielőtt elérték volna a még mindig forró felszínt – egy ideig. Ők – a többiek – a jövőt látták benne, én csak az újabb problémát – valamit, ami ismét osztozkodásra kényszerített.
   Társaim összefogtak ellenem, együtt zaboláztak meg és kötöttek gúzsba – a tér pedig egyre zsúfoltabbá vált. Víz, így mutatkozott be az új jövevény, majd a többiek támogatását kihasználva egyre csak növelte tömegét, lassan feltöltött minden mélyedést. Hallottam őket suttogni arról, hogy apró lények fejlődtek a hatalmasra duzzadt víztömegben, közben pedig nevettek rajtam, mert ők már tudták, amivel én csak később szembesültem: magam is része voltam a folyamatnak, nélkülem nem jött volna létre az élet.
   Eljön még az én időm, csak várni kell, gondoltam, és így is lett. Kacagtam, amikor újabb meteorzápor érkezett a Földre, a becsapódó szikladarabok átszakították a kérget, a fogságban tartott tűz felizzott, elfojtott haragom újra tombolhatott. Dühömben földrészeket szakítottam ketté, kontinenseket mozgattam meg, füsttel fújtam tele az eget, legyalultam a felszínt – többé nem voltak óriási fák, több tonnás állatok. Hiába azonban minden, a haragom elcsitult – az élet újra kisarjadt a bolygón és még nagyobb elszántsággal hódított.
   Mit érzek most? Pusztítottam, de teremtettem is, hiszen az egyik nem létezhet a másik nélkül – a fejlődésnek nem lehet gátat vetni. A legősibb vagyok: a Tűz. Talán úgy tűnhet neked, hogy a többiek az ellenségeim, de ez már a múlt: együtt hoztuk létre ezt a csodát, teremtettük meg az élet feltételeit és továbbra is a testünkből tápláljuk azt. Véglegesen összeolvadtunk veletek, emberekkel, és ugyan félek bevallani, de ettől még igaz: nélkületek mi sem léteznénk tovább. Szólítasz? Megyek – mindegy, hogy mivel csiholtad a szikrát. Csak azt kérem, hogy bánj velem kellő tisztelettel!
   Aki pedig kicsit is figyel, hallhatja, ahogy az elsuttogott kérés mellé három másik hang is csatlakozik.



Egy kis novellatörténet:
Az elemi hívás című novella a Moly.hu oldal II. molyantológia pályázatának felhívására íródott. Szó szerint így történt, mert a határidő hosszabbítási időszakban döntöttem el, hogy részt veszek majd a pályázaton, és mivel az asztalfiókban nem voltak előre megírt szövegeim, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve megírtam a történetet. Most azt mondom, hogy megírtam, de valójában elővettem a regényötletem prológusát, kiválasztottam egy részletét, majd megkurtítottam, átfogalmaztam és adtam neki egy keretet - így született meg az a szöveg, amit olvashattatok.

A szerkesztők úgy döntöttek, hogy ezt a novellát nem válogatják be Magánvégtelen című antológiában megjelenő írások közé - ennek az okát és magyarázatát nem ismerem. Most mégis megmutatom nektek, mi is volt a másik mű, amivel pályáztam.

Tények és érdekességek a Lófej-forrásról

Ahogy A forrás legendája novella kapcsán már megemlítettem a Lófej (vagy Lófő)-forrás egy létező, valós képződmény, amely az Aggteleki karszt Jósvafő környéki forráscsoportjának egyik tagja. Vize - kimutathatóan - kapcsolatban van a Baradla-Domica barlangrendszerrel, illetve a környékbeli egyéb forrásokkal is (Nagy-Tohonya, Kis-Tohonya, Szabó kút és Babot kút). A Lófej-forrás Jósvafő környékének legmagasabban - tengerszint felett kb. 425 m magasan - fakadó forrása, vize a felszínre bukkanást követően újra elnyelődik és a Nagy-Tohonya-forrásban jelenik meg ismét.

Az előző információk alapján jogosan feltételezhető, hogy a terület geológiája és hidrogeológiája összetett, és ez így is van, mert bár több évtizeden keresztül végeztek kutatásokat a karszt területén, ezáltal rengeteg kapcsolatot, összefüggést sikerült kimutatni, de teljes egészében és kellő alapossággal még ma sem ismert a karszt barlangokkal és forrásokkal teli összetett rendszerének működése.

A Lófej-forrás, illetve a működése a maga nemében egyébként is ritka jelenség - a Magyarországon található mindössze három darab szivornyás forrás egyike. Az Aggteleki karszt területén még egy hasonló forrás létezik - a Nagy-Tohonya-forrás -, a harmadik képződmény pedig - a Sárkány-kút - a Mecsekben, Orfű közelében található. Sőt, az egész Kárpát-medencében összesen csak kilenc darab szivornyás forrás működik.

Forrásnak azt nevezzük, amikor a felszín alatti víz természetes úton tör a felszínre. A legtöbb esetben az így fakadt vizek foglalása már megtörtént, kevés esetben maradt fenn a természetes állapot. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy a szivornyás mitől is olyan különleges? Nem a ritkaságuk a fő tényező, hanem a működésük mechanizmusa: a víz felszínre bukkanására kitörések formájában kerül sor.

A Jósvafő környékén lakó emberek az időszakos kitöréseket „természetfeletti” jelenségnek tulajdonították, ezért a források viselkedésének magyarázatára sárkánylegendák alakultak ki. A nép körében elterjedt legenda egyik feldolgozása a közeli Keleméren lakó Tompa Mihály Lófő című verse, amelyből azt is megtudhatjuk, hogy miért kapta a forrás a Lófő nevet.

„A jámbor népnek rettentésire,
Setét barlangjában, a bérc alatt
Lakott hajdan egy lófejű csuda, 
Mely vízivó sárkánynak mondaték, (…)”

Ha már annyit emlegettem a szivornyát, akkor itt az ideje arról beszélni, hogy mi is az a szivornya, illetve hogyan alakul ki és hogyan működik.

Karsztos területen a lehulló csapadék felszín alatti vízfolyásokat hoz létre, melyek a hegy lábánál forrás alakjában jelennek meg. A csőszerű forrásjáratban a visszaduzzasztás hatására terem képződhet, ha a mészkőnél tízszer kisebb mértékben oldódó dolomittömb kerül a vízfolyás útjába. Ebben az esetben a terem után elvékonyodó járat alakul ki a dolomit és a mészkő határán. Ha a terem aljától a tetejéig emelkedő, majd a terem alsó szintjére visszatérő leszívó cső keletkezik, akkor ezt a jelenséget a teremmel együtt szivornyának nevezzük. Ha a patak a termet feltölti vízzel, akkor a rendszer magától leszívódik a görbe leszívó hatás fizikai elve alapján. Ebben az esetben – többé-kevésbé szabályos időközönként (néhány óránként vagy többnaponként) – csapadék hatása nélkül is áradás jelenik meg a forráson. A jelenség neve szivornyás kitörés.

A Lófej-forrásnak hármas szivornyarendszere van. Két, sorba kötött nagy-, és egy ezekkel párhuzamosan kötött kis-szivornya hozza létre a nagyon bonyolult vízhozam változásokat. Az 1960-as években a forrás már viszonylag csendes volt, az aszályos időjárás miatt a hozamnövekedések már rövidebb időközökben jelentkeztek, de korábban a forrás gyakori (6-12-24 óránként) jelentkező, 1-2 óráig tartó, akár 3-4000 liter/perc vízhozam növekedése felszökő vizet és hanghatásokat produkált.

A forrás vízhozamának mérésére az 1960-as évek közepén mérőműtárgy épült, amely egy fixen beépített mérőbukóból, egy utófenékből és egy, a vízállás mérésére szolgáló műszer elhelyezésére alkalmas épületből, valamint egy vízmércéből áll. A vízhozam meghatározása a műtárgyon átbukó víz magasságának függvényében bukóképlettel került meghatározásra. A vízmagasság mérésére több eszközt is használtak: korábban rajzoló, napjainkban már nyomásérzékelő műszer szolgáltatja az alapadatokat.

A Lófej-forrás szigorúan védett területen található, nem látogatható - a túraútvonal a Szelce-völgyben vezet el.

Zárásként ismét csak Tompa Mihály Lófő című verséből idéznék.

"A hegynek oldalán ott a nyilás,
Amely maig a lófő nevet visel.
S déltájban megzudúl mindennap a
Víz rejtekéből, s zúgva hull alá,
És csendesen van ismét másnapig.
Belőle,mint a monda szól,
A sárkány fujja a vizet."



Felhasznált irodalom:
1.) Tompa Mihály: Lófő
2.) Kovács-Vid-Maucha-Berényi Üveges-Izápy: Az Aggteleki-karszt nagy forrásainak és a Baradla-, illetve a Béke-barlangban a járattalp alatt észlelt vizek kémiai összetevőinek vizsgálata többváltozós adatelemző módszerekkel
3.) Izápy Gábor: Élő, eltűnő és elfeledett kutak és források Jósvafőn (Jósvafői Helytörténeti füzetek 30.)
3.) Izápy Gábor - Maucha László: Az Aggteleki hegység karszthidrológiai vizsgálata a jósvafői kutató állomáson

Üzemeltető: Blogger.

Megosztás

Twitter Delicious Facebook Digg Stumbleupon Favorites More